2019 március 15.

Ma lenne 127 éves a magyar vízilabdázás atyja

Százhuszonhét éve, 1892. március 15-én született Budapesten Komjádi Béla, a magyar vízilabda első aranykorának meghatározó alakja, szövetségi kapitánya. 

komjadibela

A polgári életben a Magyar Általános Kőszénbányai Társaságnál dolgozott tisztviselőként, csendes, szótlan emberként ismerték. Fiatalon az MTK színeiben volt gyorsúszó, de nem bírta a faltól falig egyhangúságot, 1914-ben átigazolt a vízilabdacsapatba, ahol rendkívül jó taktikai érzékkel játszott hátvédet. Az első világháború kitörése után frontszolgálatra jelentkezett, a fronton hadnagyként szolgált. Többször megsebesült, 1915-ben megkapta a nagy ezüst vitézségi érmet, 1916-ban a Signum Laudist. Ebben az évben mellette robbant fel egy tüzérségi löveg, s ő többszörös sebesüléssel tért haza, az egyik lehetetlenné tette, hogy saját gyermeke lehessen.

A Császár fürdő katonai utókezelővé átalakított szállodájában lábadozva a labdázó gyerekeket figyelte. Ekkor született meg benne az ötlet, hogy az úszásban tehetséges fiatalokat támogassa, akik talán majd a vízilabdázásban is sokra vihetik. Felépülése után az MTK utánpótlásával kezdett foglalkozni, mai szóval tehetségkutatásba fogott. Vett két labdát az Erzsébet híd budai hídfőjéhez fürdeni járó gyerekeknek, de csak az játszhatott, aki beállt edzeni. Így fedezte fel a Homonnaiként legendává vált két Hlavacseket, Mártont és Lajost, a belvárosi reáliskola növendékei között pedig rábukkant a két Keserűre, Alajosra és Ferencre.

1917-ben az MTK-ból magával vitte fiatal felfedezettjeit a III. kerületi TVE-be (Magyar Torna és Vívó Egylet), melyet ő tett naggyá, megteremtve az akkor már komoly sikereket maga mögött tudó FTC riválisát, a csapattal 1923-ban és 1924-ben megnyerték a bajnokságot. Az FTC csapatában figyelt fel a technikás Fazekas Tiborra és Wenk Jánosra, az úgynevezett levegőjáték megteremtőire.

“Komi bácsi” azt vallotta, hogy nem elég úszni, úgy kell tudni, mint egy versenyúszónak. Nem elég dobálni a labdát, technikásan kell dobálni, gyerekkortól tanulva a mozdulatokat. Elsőként vezette be a “száraz”, tornatermi edzést, játékosait súlyzókkal kínozta. Erőltette a légstopot és a légpasszt is, amellyel technikásabb és gyorsabb lett a játék. (A labda a levegőben gyorsabb, mint a játékossal a vízben, ez a légpassz. – A labdát nem a vízből szerzik meg, hanem már a levegőben, ez a légstop.)

1920-ban bekerült a Magyar Úszó Szövetség által első alkalommal elismert játékvezetői karba, majd helyet kapott a szervezet vízilabda-bizottságában. 1921-ben a MÚSZ főtitkára lett, de 1922-ben lemondott, és csak tanácstagként volt jelen a szövetségi életben, 1930-ban a szövetség ügyvezető alelnökévé választották.
1924-ben kijuttatta a válogatottat a párizsi olimpiára, ahol az első mérkőzésen világszenzációt keltve, vesztes helyzetből fordítva 7-6-ra legyőzték a verhetetlennek hitt Nagy-Britanniát. Ez a mérkőzés volt a magyar vízilabda első aranykorának nyitánya. A holtfáradt csapat ezután több vereséget szenvedett, az ötödik helyen végzett, de a névjegyét már letette.

1925-ben nyugdíjba vonult a Magyar Általános Kőszénbánya Társaságtól, ahol tizenöt évig dolgozott, és a Sporthírlap (később Nemzeti Sport) főmunkatársaként teljes egészében a vízilabdának szentelte az életét. Újságíróként kiterjedt sajtókampányt folytatott a Nemzeti Sportuszoda megteremtéséért. Neki is köszönhető, hogy Budapest jelentkezett az 1926-os Európa-bajnokság (az első kontinensverseny) megrendezésére, és el is nyerte a rendezés jogát. Hazai közönség előtt lett Európa-bajnok a magyar válogatottal, és ezután még kétszer, 1927-ben Bolognában és 1931-ben Párizsban is megnyerte a kontinensbajnokságot (világbajnokságot akkor még nem tartottak).

Az 1928-as amszterdami olimpián a válogatott ezüstérmet szerzett, a döntőben 2-0-ra vezettek, de végül a németek kerekedtek felül 5-3 arányban. A magyar csapat az Európa-bajnoki címmel a zsebében, nagy esélyesként érkezett az 1932. évi Los Angeles-i olimpiára. Az útiköltséget bemutatómeccsekkel teremtette elő, a magas költségek miatt a tornán csak öt válogatott vett részt. Már az első mérkőzésen visszavágtak a németeknek, akiket 6-2-re győztek le, majd 17-0 arányban gázoltak át a japánokon, a házigazdákat 7-0-ra verték. A brazilok ellen nem kellett kiállniuk, mert a dél-amerikaiakat kizárták, miután rátámadtak a németek elleni meccsüket vezető és minden szabálytalanságukat befújó Komjádira. A magyar csapat veretlenül szerezte meg az aranyérmet, mindössze két kapott góllal.

Komjádi pályafutásának tapasztalatait A vízipóló (1925) című szakkönyvében összegezte, ebben található “A vízilabda-játékos kiskátéja”. Legfontosabbnak ötös számú parancsát tartotta: “Ne vitatkozzál sem a bíróval, sem a társaiddal, sem az ellenfél játékosaival. Mert ha a bíróval vitatkozol, az kiállít, ha a társaiddal, az egyenetlenséget okoz, ha pedig az ellenféllel veszekszel, ő gólt dob, amíg te beszélsz.” Ezenkívül megjelent még a Kezdő vízipóló játékos tréningje (1928) és A magyar vízipóló csapat a X. olimpián (1932) című könyve is.

A legendás szövetségi kapitány 1930-ban kormánytanácsos lett, 1932-ben megkapta a III. osztályú polgári érdemkeresztet. 1933. március 5-én halt meg agyvérzés következtében, mindössze negyvenegy évesen. Koporsóját játékosai vitték a vállukon, sírját az első magyar olimpiai bajnok, az építészmérnök Hajós Alfréd tervezte. 1976-ban róla nevezték el Budapesten a Császár uszoda mellett felépült korszerű fedett uszodát. 1995-ben lett tagja az Úszó Hírességek Csarnokának, nevét viseli a Komjádi Kupa, amelynek célja emlékének megőrzése és játéklehetőség biztosítása a felnőtt csapatok utánpótlásának.

(MTI-vizipolo.hu)



Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Kapcsolódó cikkek